Mivé teszel?

Sziasztok! :) Meghoztam az új részt! Sajnos nem lett annyira hosszú, mint terveztem, de azért nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Nagyon köszönöm ez a sok- sok pozitív visszajelzést amit az előző részhez írtatok, nagyon jól eső érzést ezeket olvasni! Aminek még nagyon örültem, hogy a blog elérte a 3000-es nézettséget, és kaptam plusz egy feliratkozót, sőt még egy blog ajánlót is. Azt hiszem bátran kimondhatom, hogy elkényeztettetek, még egyszer köszönöm, és jó olvasást! :)   

Minden erőmmel azon voltam, hogy kicsavarjam magam a karjai közül, de semmi értelme nem volt, egy idő után feladtam, és a falnak dőlve, vártam, a reakcióját. Iszonyatosan kínosan éreztem magam, ahogy a tekintetét az én szemembe fúrta.

 Erősen összeszorítottam a szemem, és vártam. Mi lesz most? Mellkasom fel- leemelkedett, idegességemben az ujjaim remegni kezdtek, megijesztett. Nem tudom, mit akar, hová tűnt a fény a szemében? Szemei feketék voltak, és sötétek, állkapcsa megfeszült, és várta a válaszom. Nem tudtam mit mondjak neki, féltem kimondani bármit is. Csak álltam ott, segítségre várva, reménykedve és félve. Éreztem, ahogy a levegővételi az arcomra csapódnak, olyan közel volt hozzám, amennyire csak lehetett. Akaratom ellenére is egy könnycsepp gördült le a szemem sarkán, amit legszívesebben azonnal letöröltem volna, de nem tudtam. Nem tudtam semmit se tenni, az érzések felülmúlták a cselekedeteimet, lábaim felhagyták a szolgálatot, és össze akartak csuklani alattam, ha Louis nem tart ilyen erősen a földön kötök ki. Éreztem, ahogy az izmai elengednek a feszítés alól. Légzése lassult, és szorítása is enyhült. Mi történik?   Tartása sokkal gyengédebb lett, elengedte a csukóm, lett volna esélyem elfutni, de a lábaim csak földbe gyökerezve álltam ott. Figyeltem Louis szemeit, ijedt volt, és aggódó, ajkai elnyíltak egymástól, és engem figyelt. Nem értettem mit akar tőlem, az ijedség még mindig uralta a testem, az agyam futásra bírt, de a testem felmondott, képtelen voltam rá. 

- Sajnálom... – mondta elhalkuló hangon, és teljesen elengedett, egy lépést hátrál előlem. Minden olyan gyorsan történt, még mindig a falnak támaszkodva álltam. Louis a kezeivel megdörzsölte arcát, közben motyogott valamit, de nem volt érthető.  

-  Elcsesztem…- mondta újra. Szemei vörösek voltak, és arca elsápadt. 

*Harry szemszöge*

 Már lassan 10 perce várok Annára. Hol lehet már, ennyi ideig? Folyamatosan az órámat nézem, és a türelmem egyre csak fogytán van. Nem várok tovább, megkeresem, ő sose késik, ez nem rá vall. Gyors léptekkel mentem végig a folyosón, az első gondolatom az volt, hogy talán rosszul van, és a mosdóba ment.

Egyenesen a női WC irányába vettem az irányt. Gondolkozás nélkül bementem, most az a fontos, hogy megtaláljam Annát. Végig kopogtam az összes ajtót, teljesen üresek voltak, Annának nyoma sincs. A kezemet a homlokomra tettem. Még is merre van?

Nincs más ötletem, már csak egyetlen helyen lehet... Kirontottam az ajtón, és Anna terméhez mentem volna, amikor hangos trappolásra lettem figyelmes. Anna az. Szeméből patakokban folyik a könny, szeme vörös volt, arca pedig ijedt. - Anna! - kiabáltam utána, de nem állt meg egyenesen a kijáratig futott. Mi történhetett vele?! Miért sír?! Komolyan rám ijesztett, meg akartam tudni az okát, ezért tovább mentem a folyosón. Észrevettem egy sötét alakot, könyökével a térdén támaszkodott, arca tenyerében volt elásva. Csak ült ott. Ismerős volt, valami azt súgallta, hogy láttam őt már valahol.

Kicsit jobban szemügyre vettem, a ruhái, a testtartása, és a bőrét borító tetoválások mind arra utaltak, hogy ő az. A fiú a buszról...

~ Gondoltam. - tudatosult bennem, összeraktam a képet. Anna furcsa viselkedése, a cigaretta, és a sok kérdőjel, ami felmerült bennem, mind válaszra leltek.

Minden miatta történt volna? Nem tudom, hogy mit csinált Annával, de meg fogom tudni.

Hirtelen felkapta rám a fejét. Állkapcsom akaratom ellenére megfeszült, kezeim ökölbe szorultak, bosszús voltam, és haraggal teli. Semmit mondó tekintete csak rámeredt, majd vissza a földre. Egy mély lélegzetet vettem, majd egy gyors mozdulattal megfordultam, és én is a kijárat felé vettem az irányt.

Mit tett Annával? Ha egy ujjal is hozzá, mert érni, én kicsinálom! Izmaim újra megfeszültek még csak a gondolattól is. Undorító, hogy lehet ilyet tenni egy lánnyal?

Lassan megérkeztem a megálló, úgy látszik Anna már elment.

Én miért nem tudtam erről? Anna miért nem szólt nekem, miért titkolta előlem?

Újabb megválaszolatlan kérdések merültek fel bennem, mikor tudom meg rá a válaszokat? 

Talán soha. Kicsit megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba. Felpattantam a padról és a járda széléről figyeltem a már közeledő járműt, ami lassan megállt, és kinyitotta az ajtóit.

Lomhán felszálltam a járműre, majd ledobtam magam az egyik üres helyre. Fejemet a hideg ablaküvegnek nyomtam, és gondolkoztam, a megválaszolatlan kérdéseken. Csak reménykedni tudok, hogy Anna válaszokat ad rá, őszinte válaszokat! Nem vagyok kíváncsi a hazugságaira, csak is a színtiszta igazat akarom hallani majd tőle. Jogom van tudni róla, ő a húgom és vigyáznom kell rá, ezért vagyok én.

A zsebemben hirtelen rezegni kezdett a telefonom, a képernyőn Lara neve villogott, nem volt kedvem beszélni vele, még csak az hiányzik, hogy ő is ezen rágódjon. A képernyőn végig húztam az ujjam, majd visszacsúsztattam a készüléket a zsebembe, és folytattam az utazást.

Lassan megérkeztem, felálltam a helyemről és körbe néztem, mindenki fülében lógott a fülhallgatója, nem figyeltek semmire, néhányan a zene ritmusára dobogtak a kezükkel, voltak akik olvastak, és voltak akik csak néztek ki a fejükből. Hitetlennek tartom, ahogy a kommunikáció egyre csak fogy világban, nem beszélgetünk egymással, és az emberi kapcsolatok is egyre csak romlanak, és az oka, hogy nem figyelünk egymásra, nem vesszük észre a másikat, csak éljük a kis szokványos hétköznapi unalmas életet. Elrettentő tény!     

A busz lassul és megállt, nagy pufogások közepette kinyílt az ajtó, és pedig leszálltam. Ha belegondolok hitetlen hányszor jártam már ezen a járdán, és hányszor utaztam ezen a buszon, de a szokványos dolgokat észre se veszem, csak monoton élem a hétköznapokat, mint a többi ember. Semmiben sem különbözünk egymástól…

Hosszú lábaimmal sietősen lépkedtem a házunkhoz, minél gyorsabban haza akarok érni.

Tudnom kell az igazat, megörülök, ha nem tudom meg.

Már a kapu előtt babráltam a kulcsaimat, amíg meg nem találtam a megfelelő nyitóeszközt. Bedugtam a kulcslyukba és kettőt fordítottam rajta, majd beléptem a kertbe, és azzal a lendülettel rontottam be a házba. Anna ajtajához rohantam és próbáltam kinyitni, persze… mire is számítottam? Zárva volt. Reménykedve mozgattam a kilincset fel és le, de másodszorra sem nyílt.

*Anna szemszöge*

A plafont bámulom a sötét szobámban, a lepedőt már csomóra gyűrtem, és csak hallgatom Harry szavait. Semlegesként hatnak rám, a szemeimből patakokban folynak a könnyek, rémült vagyok, de mégis reménnyel teli. Képek villognak a fejemben, nem tudom elfelejteni. Hibát követtem el, szerelembe estem. A hibáival, és a felszín alatti tulajdonságaival együtt, szeretem, és nem tudok mit tenni ellene. Átlépte a határokat, hideg volt velem és türelmetlen, de elérte a célját. Megkapta, amit akart, az övé vagyok… Felesleges bemesélnem magamnak, hogy utálom, nem lenne igaz, az igazság, hogy megörülök érte, minden porcikám telhetetlenül akarja őt.

Vajon ő mit csinál most, ő is rám gondol… fontos vagyok neki egyáltalán? Nem tudhatom… csak remélhetek. A jövő egyáltalán nem stabil számomra, bármi történhet, és nem tudom befolyásolni, nem tudom, mire számíthatok…

A fejemben jár és csak egyre gyengébbnek érzem magam, csak az ő arcára gondok, ő az egyetlen akit akarok, minden érzés, minden szó amit elképzeltem, valósággá alakult, tudtam, hogy ezt teszi majd, még is mire számítottam tőle? 

Harry még mindig megállás nélkül kopog, idegesít a zaj, minden koppanásra összerándulok.

- Anna kérlek, nyisd ki, beszélnünk kell! – próbált meggyőzni, kevés sikerrel. Egyedül akarok maradni, élvezni a csendet, és gondolkodni. Próbálkozása mit sem ér, az a ajtó nem fog kinyílni.

- Anna, nyisd már ki ezt a rohadt ajtót, vagy legalább szólalj meg! – kiabálta újra. Hangja aggodalommal telve visszhangzott a fejemben. Nem hagyhatom, hogy aggódjon, nem érdemli meg, hatalmasat sóhajtottam legyűrve a torkomon akadt gombócot. 

- Kérlek, hagyj most békén…- hangom rideg volt, és karcos. Pár másodpercig hallgatott, vártam a reakcióját.