Akarom?

Sziasztok! Ahogy látjátok is meghoztam az új részt, ami bár kicsi drámaira sikerült, remélem tetszik, majd nektek, ha igen kozzizzatok és iratkozzatok fel! A plusz egy feliratkozóm is nagyon köszönöm, sokat jelent nekem. :) Jó olvasást az új részhez! 

Vártam, hogy Harry végre elinduljon a munka helyére, és vigye magával a hiénát, akarom mondani Larát. A nappaliban ültem és figyeltem a késésben lévő Harryt, idegesen kereste a kulcsait, közbe egy- egy trágár mondatot mormogott az orra alatt.

- Ahelyett, hogy bámulsz, segíthetnél keresni! – förmedt rám. Megforgattam a szemeim, majd olyan lassúsággal, mint egy nyugdíjas felálltam a kanapéról és keresgélni kezdtem. Ahhoz is tehetség kell, hogy így eltüntessen valamit. Már mindent felforgatott, a kanapé ülés párnáitól kezdve egészen fiókig.

- Heuréka! – kiáltotta el magát, és a kezeiben szorongatott kulcsra mutatott, majd hihetetlen gyorsasággal indult el az ajtó felé, ahol már a küszöbön kényelmesen ácsorgó Larával találta szembe magát.

 - Hello, elmentünk. – vetett oda nekem egy mondatot Harry, mielőtt kiléptek az ajtón. Hihetetlen mennyire rendetlen, teljesen az én ellentétem, nem is értem, hogy lehet az én testvérem. Én mindent előre csinálok, ő pedig a spontán csinál mindent.

Bekapcsoltam a Tv-t és unottan nyomkodni kezdtem az értelmetlennél értelmetlenebb csatornák között, végül valami unalmas, állatos csatornánál állapodtam meg. Üveges tekintettel figyeltem a képernyőt, amíg kopogtatást nem hallottam meg a bejárati ajtóm felől. Most valamivel gyorsabban álltam fel, mint előbb, és az ajtóhoz futottam. Tegnap még féltem tőle. Elsőnek furcsa kisugárzása van, ha az utcán meglátnám, lehet, hogy átmennék az út másik oldalára.

Ki tártam az ajtót, és a tegnapi nappal ellentétben, én is mosolyogtam.

- Szia! Gyere beljebb. – léptem el az útból, és a konyha felé mentem, hátam mögött Louisal. Hallottam, ahogy mögöttem lépked, szorosan követett engem, mint aki fél, hogy eltéved. Furcsán közel volt, éreztem az aurámban, ahogy a lélegzete megcsapja a nyakam, a hideg rázott tőle. Lábaim megtorpantak, és késztetést éreztem, hogy megforduljak, és szembe nézzek vele, amit eddig nem merten megtenni. Még is mitől félek? Csak egy srác, mint a többi, nem kell, tartsak tőle.

Sarkon fordultam és a mellkasával találtam szembe magam, egész teste felém tornyosult, éreztem, hogy épp az arcomat kémleli. Muszáj, volt felnézzek, látni akartam a tegnapi tekintetet, a kis fiús csillogást a szemében, és a pimasz mosolyt az arcán. Megörülök, ha most nem láthatom. Lassan kezdtem felvezetni tekintetem rá, először a nyakán lévő, inakat láttam meg, ádámcsutkáján látszott, hogy egy hatalmasat nyelt, álkapcsa feszült volt, és alsó ajkát szívogatta. Az idegesség egyértelmű volt nála. Kék íriszei csillogva néztek le rám, pontosan tudja, hogy megörülök ettől, kínoz és a legrosszabb, hogy direkt csinálja ezt. Már vártam, hogy megtörténjen, amikor hirtelen elvesztettem a szemkontaktust, szemeit elkapta rólam és oldalra nézett. Nem hiszem el! Tudom, hogy akarta ő is, hogy teheti ezt? Játszik velem, és még élvezi is, hogy vágyok rá, azt hiszem sikerült teljesen elvarázsolnia… Miért hittem egy pillanatig is, hogy más vagyok neki?

 Lassan és tompán reagáltam az elmaradt csókra, igazából nem tudtam, hogy mit mondjak, nevetségesnek, és hiszékenynek éreztem magam, hogy hittem a csapdájának. Utálom őt, de még is megörülök érte, hogy képes ilyen érzéseket kiváltani belőlem?

Sírni tudtam volna szégyenembe, próbáltam leküszködni a torkomon ülő hatalmas gombócot egy nyeléssel. Hátat fordítottam és úgy tettem, mint akit nem is érdekel az előbb történt. Küszködtem, hogy az a rohadt könnycsepp ki ne csorduljon a szememből. A mosdó felé vettem az irányt, és magamra zártam az ajtót. A csaphoz kaptam és hideg vizet kezdtem folyatni a kezemre, majd alaposan az arcomat kezdtem dörgölni vele, remélve, hogy elmúlik a szörnyű érzés. Szembesültem a tudattal, hogy Louis még mindig kint van, és rám vár, úgyhogy egy kis erőt véve magamon, nyitottam a zárt, és tártam ki az ajtót. Egy erőletett mosolyt villantottam.

- Na, kezdhetjük? – mondtam vidám hangvétellel, és az íróasztal mellé sétáltam, majd kihúztam a széket, és leültem. Feszesen kihúzott háttal néztem a feszengő Louist, úgy tett, mint aki mondani szeretne valamit mondani, szavakat keresett, próbáltam belé fojtani a mondanivalóját.

- Nem ülsz le? – ütögettem meg a mellettem lévő széktámlát, hogy kicsit sürgessem.

- De-de persze. – dadogta zavartan, majd leült ő is. Megkezdtem a szokásos beszédet. Közben folyamatosan feltűnően bámult, ki tudtam volna szaladni a világból az érzés miatt, de igyekeztem nem tudomást venni. Egyik szememmel folyamatosan az óra perceit figyeltem, az idő lassan telt, és a tűrő képességem is az idegeim határán járt, nagyon is jól esett volna elküldeni őt melegebb éghajlatokra. Megelégeltem, hogy megállás nélkül semmi mást nem tesz, csak figyel, elegem van belőle! Abba hagytam a beszédet, és hirtelen álltam fel a székről, majd hátat fordítottam, és közöltem, hogy most az egyszer, nekem van szükségem pihenőre. Kisétáltam a konyhába és egy pohár vizet engedtem a csapból, majd idegesen kortyolni kezdtem. Hátam mögött hallottam a Louis lépteit, majd a bejárati ajtó csapódását. Az ablakból figyeltem, ahogy remegő kézzel kotorászik a cigis dobozban, majd kihúz, egy szállat. Hihetetlen, hogy azt hiszi, ez orvosolja az idegességet! Nem is értem miért figyelem őt, csak fájdalmat tud okozni, sarkon pördültem és elléptem az ablak elől, sőt még a redőnyt is lehúztam, hogy véletlenül se essek kísértésbe. Csak pár napja ismerem, de más is sikerült elérnie, hogy megutáljam, de még is szeressem. Az első dolog, amit nem látok át, gondolkodásába nincs egy csepp logika se, kilátástalan és titokzatos. Mit akar tőlem, ha nem engem? Megőrjít.

Az ajtó újra nyílt és csapódott, majd belépett Louis. Hátam mögött ideges lépések hallatszódtak, majd egy kezet éreztem meg a vállamon, amitől rögtön hátra kaptam a tekintetem. Louisal találtam magam szembe, vészesen közel volt, és csak egyre közelebb jött, tolatatva hátráltam, amíg a pultba nem ütköztem.

- Mit csinálsz?

- Az, amit az előbb kellett volna. – mondta és erőszakosan körbe fonta az arcom hatalmas kezeivel, ajkai már az enyémet súrolták, amikor ellöktem magamtól, és kezem egy hatalmasat csattant az arcán.

- Ezt még is, hogy képzeled?! – förmedtem rá idegesen, pedig kívántam az a csókot, nagyon is, de a büszkeségem nem engedte meg. Ezek után még is mire számított? Majd szerelmesen a karjaiba hullok, és úgy teszek, mintha semmi se történt volna? Azt már nem!

Louis arcán látszott a meglepettség, gyorsakat pislogott, hogy tesztelje, nem e képzelődik. Büszke voltam magamra, hogy sikerült megállni, most legalább tudja, hogy milyen érzés volt nekem. Szorosan összezárta a szemeit, és fejét lehajtottam olyan volt, mint egy szomorú kisfiú, akitől elvették a játékát, legszívesebben megöleltem volna, de próbáltam szigorúan venni a helyzetet.

- Most menj el kérlek. – mondtam a lehető legkomolyabb hangvétellel és a kijárat felé kezdtem tolni, majd kitártam neki az ajtót, és végleg kiraktam őt.

- Szia, holnap találkozunk. – mondtam röviden, és szóhoz se jutva csaptam rá az ajtót.

Nem érdekelt, hogy akart e mondani valamit, nem érdekelt a magyarázkodása, csak menjen el, nem akartam többet látni, de az elszomorító tény, hogy egy suliba járunk, lehetetlenné tette ezt. Az ajtónak támaszkodva vártam, hogy történjen valami, de semmi, még is mit vártam tőle? Megbíztam benne egy percre, de eljátszotta.